Na nem a legújabb blogbejegyzésem van itt, s nem a kedves olvasókat akarom megsérteni! Ilyet okos Utcamacska nem tesz! Viszont csak akkor tudod meg, mi van itten, ha tovább lapozol, ba+! ;)
Egy nagyon régi barátommal beszélgettünk, s idéztük a múltat. Neki egy nagyvállalkozása van. Rendezvényekre járnak országszerte és a vendéglátást biztosítják az eseményeken. Én a piac egész más szegmensében vagyok érdekelt. A problémáink azonban sokszor azonosak. Az emberi tényezőről beszélgettünk. Arról, hogy milyen sokan vannak, akik csak a pénzt akarják felmarkolni, s megdolgozni egyáltalán nem akarnak érte. Milyen sok a tingli-tangli ember, akinek az adott szava kevesebbet ér, mint a pipafüst. Felemlegettük azokat az embereket, akikkel az elmúlt évek alatt összehozott bennünket a rossz sors:
- Eszünkbe jutottak azok az emberek, akik este megigérték, hogy reggel kezdenek, s aztán hiába vártuk őket. Sosem érkeztek meg, s még a telefonjukat is kikapcsolták. (Istenem, de mennyi van ezekből az ócska alakokból!)
- Eszünkbe jutottak azok, akik a munka legkeményebb dandárjában jöttek rá, hogy nekik ennyi meló bizony sok, s hátrahagyva csapot-papot hazahúztak, otthagyva a többieket a pácban.(Aztán később voltak akik visszatértek, követelni a félnap bérét, mondván: nekik az jár!)
- Eszünkbe jutottak azok a szegények, akiket ezek miatt a jellemtelen, lusta alakok miatt nem tudtunk alkalmazni, pedig nekik lehet, hogy szükségük lett volna az állásra, vagy az alkalmi feladatra.
- Eszünkbe jutottak azok a hóóótbuta kiscsajok, akik sutyerák viselkedésükkel szégyent hoztak a cégre. A kedvenc sztorink egy erdélyi lánykához kötődik, s őrá utalok a címben. Miután a vendég által felvett rendelést körülbelül ötödszörre sikerült teljesíteni, úgy tette le azt a vendég elé, hogy : Na ittenvan! Abban a vendéglátóipari egységben az volt az utolsó mondata. (Később ez szlogenné lett a haveri körben, s mindig akkor használjuk, hogyha valaki saját hibájából ront el valamit, sokadszorra sikerül helyrehoznia. Neki mondjuk mind: Na itten van, ba+! )
- Felidéztük a régi szép időket, mikor még nem volt meg a rutinunk, hogy első blikkre kiszúrjuk a "hintásokat", vagyis azokat akik megpróbálnak átverni, "hintába tenni" bennünket. Elképzeltük, hány tonna lenne fém kétszázasokban az a halom, amit kicsórtak a zsebünkből ezek az alakok. (S azért csöndben megsúgtuk egymásnak, néha még mindig hintázunk egyet-egyet, bár már jóval ritkábban, mint 20 évvel korábban!)
- Elmondtuk, hogy jöttünk rá saját bőrünkön, hogy az olcsó emberek olcsó munkát is végeznek, s hogy ők a legrosszabb befektetés.
- Elmeséltük, hogyan kell megköszönni a munkát annak, aki egész nap keményen hajtott, s elismerni szóban is azt, amit értünk, a vendégért tett.
- Elmeséltük kis titkainkat, hogyan kell megtartani a jó embereket, s büszkén mondtuk: JÓ CSAPATOM VAN!
Az ügyfelekről, a vevőkről, az alázatról beszéltünk. Arról, hogy mindketten azt csináljuk, amit a legjobban szeretünk. S arról, hogy rájöttünk: Jók vagyunk abban, amit csinálunk. S ebben nem volt hamis önhittség, inkább temérdek karcos önirónia.
Most, ha van kedvetek, idézzetek múltat velünk!